Sziasztok!

Hosszú pihenő után, íme itt egy újabb vers; az imént szavaltam el egy slam poetry esten. A téma a kaland volt - remélem szeretitek a meséket. :)

Sok kitartást és jó szelet a szeptemberhez!

az Elsőtiszt

Tájoló

Soha nem értettem igazán,

felnőttnek lenni hogyan kell;

menni előre, s nem tűnődni,

az élet hogyan múlik el,

mert nem szóltak, hogy a felnőttkornak

visszatérő fintora,

hogy nem lesz belőlem tűzoltó.

Sem indián, se katona,

sőt, még azt se tudja senki,

hogy lett a juhásznak csillagból a szeme,

s ködből palotát emelni

hajnalban lehet-e?

Nem próbálták.

És nem értettem,

másnak az élet mit jelent?

Tükörbe néz és mégse látja

a visszatekintő végtelent.

Jár, szalad, sétál, andalog,

s hogy minden lépése csoda,

akkor sem érzi, ha előfordul,

hogy épp nem tart sehova,

csak bóklászik.

Bóklászom,

előre - mert menni kell,

néha tolatva, hogy visszanézzek

- az élet hova múlik el?

Elmúlik...?

S hallgatom,

ahogy a világ rezdül. Ritmusa

játszóházat fon körém,

s egy-egy kedvenc rigmusa,

ütemet ad lépteimnek.

Versbe írom, hogy meglegyen,

szaladok, repülök, elcsavargok,

vitorlázom a tengeren,

s ha elfáradtam azt figyelni,

hogy mások az életet kergetik,

irányt váltok;

"jobbra a második csillag

és tovább reggelig."