Csak olyan mint mindig – ez jár a Diák fejében ahogy a körbetekint – csodálatosan együgyűek ezek az őszi reggelek. Köd van, szinte harapni lehet, a járdát szivárványos halotti lepel borítja, az emberek egykedvű, vagy kedvetlen arccal sietnek munkába, kivéve persze azt az édesanyát jobbra, aki füstölögve próbálja rávenni kisfiát, hogy beszálljon végre az autóba, mert elkésnek. Mindenki rohan, a Diák rámosolyog a naponta ismétlődő alakokra, de csak értetlen pillantásokat kap vissza – hopp, egy macska, talán odajön, ha hívja! De lám, még ő is siet valahová.

Persze neki is igyekeznie kellene de nincs kedve; ráérősen ballag és akkor meglátja – egy néni hajlong a sarkon álló ház előtt. A Diák, mint aki már várta lelassít – alaposan megnézi magának. A hölgyben nincs semmi különös. Hajlott hátú és öreg, az elmúlt szépség virágillatú gondolatát idézi, egyszerű otthonkába bújva – ezt bátran összekoszolhatja, hiszen már úgyis lukas. Lassú, alapos mozdulatokkal dolgozik, nem kapkod sehová. Minden reggel itt van, korán, mint akinek később rengeteg dolga akad és végeérhetetlenül sepreget. A feltámadó szél vissza-visszafújja a színes fellegeket, nem rosszindulatú, csak játszik vele – a néni még meg is fenyegeti felemelt ujjával. Néha megáll, támaszkodik, a szemén látni, hogy ilyenkor elmereng, talán a múlton, talán a jövőn, hisz ki tudhatja, miről ábrándozik egy ilyen idős hölgy… Máskor a jobbra-balra igyekvő embereket lesi és elképzeli, hogy neki is menni kell. A Diáknak kedvére való a látvány, még jobban lassít és megereszt egy vigyort „az Öregnéni” felé, Ő kedvesen elmosolyodik és bólint; most látszik, hogy szép. Azután lehajol és továbblép kettőt – sepreget.