Sziasztok!

És ez a pillanat is eljött; a versek között az első novella amit itt megosztok veletek. Fogyasszátok egészséggel!

Jó szelet!

az Elsőtiszt

Másnap reggel

Jobb, bal, jobb, bal…

Diktálja a Diák az ütemet, miközben a kihalt úttest közepén halad. Hajnal van és ő szereti ezeket a csendes hajnalokat – a szédülés már elmúlt; ősz illatú levegő csípi a tüdejét, ahogyan nagyokat sóhajtva igyekszik kimosni a fejéből az este kábulatát. Nem itta túl magát tegnap, bár a reggelit így sem vette be a gyomra, egy kávéval indítani a napot azonban mindig öröm. Hiszen – okoskodik – ezek az esték így számítanak kereknek. Ha másnap az ember bemegy a reggeli első előadásra és mikor a professzor arról érdeklődik, hogy miért vannak ilyen kevesen, megereszt egy vigyort az övéhez hasonlóan kábult szemek felé – pont úgy, mint aki tud egy titkot a másikról; véd és dacszövetség. Még akkor is, ha nem tud semmit.

Bal, jobb, bal, jobb… - változtat az ütemen.

Persze valaki azt mondaná ez butaság és felesleges. Sőt mi több, bűn. Máshogyan is lehet. De nem mindenki azért iszik, mert anélkül nem érezné jól magát – a legtöbbször ő is elvan alkohol nélkül. Viszont előfordul, hogy kell. Van, amikor – bár nehezen vallja be magának – vágyik rá. És nemcsak azért, mert megvan a különös bája annak, ahogyan a környezet bizonytalan lesz, a látás elmosódik, a tudat zsong és szédül, az ösztönök meg felszabadulnak a folyamatos elnyomás alól… Hanem mert másnap, a bódulatot követő reggelen olyan csodálatos és tiszta tud lenni minden; még az este szabadsága, de már a nappal keretei között – majdnem olyan, mintha a nappal szabadsága lenne.

Jobb, bal, jobb, bal…

A szabadság az élet szinonímája – ejnye, de magasröptű gondolat, a Diák úgy érzi, ehhez még korán van, talán kellene még egy kávé az órák előtt… De olyan jól hangzik, hogy nem tudja kiverni a fejéből; forgatja, ízlelgeti és újra meg újra megállapítja milyen igaz – és mennyire szomorú. Tűnődik; talán jobb is lenne azonnal hazamenni és megírni, de nem – az embernek úgyis séta közben születnek a legjobb ötletei, inkább irányt változtat; ma hosszabb úton megy az egyetemre. Arra jobbra lesz is egy kávézó, ez kell most neki – koffein, egy toll meg egy füzet; máris költőnek érzi magát.

Megy, továbbra is a szabadság jár a fejében, a lépteket már rég nem számolja. Most meglát egy padkát és felszökken rá; karját kitárva egyensúlyozza magát végig – játszani támadt kedve. „Ez is élet, illetve ez az élet” – a fenébe, ezt versbe kellene foglalni – „most érzem a létet” gondolja és örül a felfedezésnek.

De már szalad, viszi is tovább a gondolatot, és a Diáknak arcok jutnak az eszébe – a barátai. Nem barátok, hanem a barátok. Az ő közelükben is tiszta mindig minden – a világmegváltó tervek hirtelen egyszerűvé válnak, a hétköznapi élet kalanddá, a bánatok nevetnivaló és megoldható problémákká… Velük érzi, hogy van, emlékszik, hogy volt és az is biztos, hogy lesz – most hirtelen nagyon hiányoznak neki – a Diák megáll, a csendet hallgatja és megint azt sóhajtja költő… Fájdalmas és nagyszerű kép, ahogy egy pillanatra belehelyezkedik, azután elneveti magát és megállapítja, hogy ő végtére is sose fog felnőni – így a gondolatban megnyugodva lépked tovább.

Az élet akkor szép, amikor megfogható a jelen. Ez megint egy jól hangzó tételmondat, hiszen máskor is érezte így magát; az élet másodpercei. Olyan ez, mint amikor a kutyájával sétál – az eső szakad, az utca üres, szlalomoznak a pocsolyák közt és ezt mindketten rettenetesen élvezik. Ő bámul be a házak kivilágított ablakán, ezernyi helyen villognak a fények – látod, szól a kutyának, odabent is életek vannak; az meg néz rá okos szemével és bólogat, mint aki tökéletesen érti miről van szó. Pedig a Diák sem érti igazán, csupán érzi, hogy igaz, tudja, hogy nagyszerű és örül, hogy erre is rájött.

Mert a Diák szereti megállapítani a tényeket. Mert ami tény, az általában igaz. Ami igaz, az majdnem mindig élet. És – most elmosolyodik – az tény, hogy Ő szerelmes az életbe.

Jobb, bal, jobb, bal – diktálja az ütemet, és közben azt játssza; katona.