In nomine Patris

Akkor találkoztam Vele először. Szinte föl se tűnt. Csöndes volt, visszahúzódó és szerény – nem gondoltam, hogy valaha is a barátomnak mondhatom majd. Igazságszerint... nem gondoltam én még akkor semmit. Egyátalán; azt se tudom mire használtam akkoriban a fejem, mert hogy értelmes dolgokra nem, az egyszer biztos. Szóval találkoztam Vele – és elmentem mellette. Láttam, de nem vettem észre. Talán észrevettem... de nem érdekelt. Nem álltam meg, nem tűnődtem a vonásain és ez teljesen természetesnek hatott. Éltem az életemet, nem is éltem igazán inkább azt mondanám; vegetáltam – tettem amit mindenki más is körülöttem. De valami mégis megváltozott. Ugyan sejtésem se volt róla, de olyan kapcsolatba hálójába gabalyodtam bele ekkor, ami kitörölhetetlen jegyet égetett a homlokomra. S mégcsak föl se fogtam... Más lettem, holott én Rá se néztem csak elsétáltam mellette. Ez mégis elég volt... mert bár én nem fordultam hátra; Ő utánam nézett. És elmosolyodott azon amit látott.

et Filii

Egyszer csak ott volt. Nem várt különleges alkalomra, nem is cifrázta túl a dolgot. Szinte észrevétlenül szegődött mellém, s mikor a következő pihenőnél lerogytam, láttam; nem vagyok egyedül. Nem értettem. Ki Ez? Mit akar? És hogy került mellém? De hagytam. Figyeltem; most mi lesz? Ő azonban nem várt semmit. Jött mellettem némán, hűségesen, odaadón... Megszerettem. S ezzel minden megváltozott. Olyan volt, mint egy villámcsapás – elkezdett követelni. Először csak szelíden, aztán egyre erőteljesebben, durván. Szaladt előttem, de nem hagyott pihenni! Mindig más irányba fordult mint amerre a jelzés mutatta, de nem adott döntési lehetőségeket! Ha lemaradtam; visszalépett, ha fölzárkóztam; két lépést ment előre. Néha szándékosan hagyta magát elkapni. Játszott velem; s én megszerettem a játékát. Talán beletanultam, talán nem. De élveztem. Ő meg hol előttem, hol mellettem haladt; folyton mulatva rajtam – sokszor kinevette botlásaim, megmosolyogta kétségbeeséseim, hogy aztán egy könnyed intéssel magához húzzon a szakadékon át. Előttünk nem volt lehetetlen.

et Spiritus Sancti

Szeret. Tudom, hogy így van. Néha elhúzódott, hadd próbálkozzam egyedül is a járással, de sose hagyott magamra. Akkor se, mikor én egyedül éreztem magam. Figyelt, követte a lépteimet – mindig kíváncsi volt rá, mennyit tanultam Tőle. Hogy tudok-e már játszani...? De ez egyedül sose ment olyan jól mint Vele. Talán csalódott is bennem a tökéletlenségem miatt; nem tudom, nem szólt róla. Türelmes volt és jószívű; de lassan belefáradt saját játékába. Nem akart többet tanítani; szerette volna látni, ahogy én teszem meg másokkal ugyanezt, ugyanígy. Ahogy mutatta. Ő már mindent nekem adott. S én a magam emberi módján próbálkoztam...

Próbálkozom. Kétségbeesem. Ő már megint kinevet; de jó, de ismerős ez a meleg, élettel teli kacagás...!

Próbálkozom; nem megy. Ő mosolyog haragom fölött.

Próbálkozom; s így már minden jó...

Előttünk semmi sem lehetetlen.

Amen.