Ha Pesten járok, lábam lelkek dallamára lép

– verseket kocogok a macskaköveken.

Ott Jókai és Petőfi talicskázik épp,

a kávéház előtt Pilinszky pihen,

odaint…

Visszaintek némán, bűvöl a város

nem sietek,

Desiré és Frici játszani hívnak,

József Attila kimérten nevet

– még nem szokta meg, hogy szeretik.

Kószálok tovább egymagam,

Ringat egy dallam. Vers vagyok én is,

és költőnek álmodom magam.

A magyar ugar kúnfajta nagy szemű legénye kísérőm s én boldogan követem;

kinevetjük amit legutóbb írtam és verseket kopogunk a macskaköveken.

Ha Pesten járok, azt játszom költő vagyok.