Sziasztok! Ezt még egy régebbi slam estre írtam; a vizsgaidőszakomhoz az embert tanulmányozni  meg éppen aktuális. Ha vizsgák előtt álltok azért, ha nem, akkor meg azért;

dagassza szél a vitorlátokat!

az Elsőtiszt

Ecce homo

A fehér, a cigány meg a néger

elmennek orvoshoz…

- és mindenki várja a viccet.

Majd a végén.

Tisztelt publikum;

nézzük az embert!

Az ember tulajdonképpen nem más,

mint egy bonyolultan feltekert cső.

Van egy bejárata és egy kijárata;

ez igény szerint felcserélhető,

az ingerekre válaszként pedig

vagy mozog, vagy nyáladzik.

Mellette eszik, hogy éljen illetve

él, hogy egyen,

s időnként elmegy oda,

ahová a király is csak gyalog…

Na…

Kiábrándultatok?

Van, hogy azt játszom élek.

- repülni tanulok.

van, hogy azt játszod; élsz.

Élvezed a napot.

Látom; azt játssza él,

szárnyal és nem zuhan,

játszom,

játszol,

játszik.

Lelke van.

Van, akit nagyon szeretek.

Csak. Nincsen ok.

Van, akit nagyon szeretsz

létezzen – nem kell sok.

Van, akit nagyon szeret

indokolatlan

szeretek,

szeretsz,

szeret.

Lelke van.

Ha fáj, remegve félek

bár titkolni akarom,

ha fáj, remegve félsz;

tudom – tagadod.

Ha fáj, remegve fél

és menekülni akar…

félek,

félsz,

fél,

sír,

sírsz,

sírok,

Mert csak úgy, mint bárki más!

Én,

Te,

Ő,

keretek közé kötött, isteni titok;

szánalmasan korlátozott.

meglepően gyönge

és imádnivalóan

ember vagyok.

És most jöhet a vicc!

Szóval bemennek,

hárman – különböző színekben:

megfognak,

megfogtok

- meg fogunk halni.

Ez az orvosi szakvéleményem.

Gondoltál már arra, hogy lebénulsz?

Érezted már a kezed?

Láttad, ahogy mozog, rajzol, szorít,

értetted, hogy írni és ölelni szeret?

És játszottál-e már zenét,

mi belőled fogant, ujjaidból jött,

s úgy áramlott köréd, mint a kedves illata;

melyre nem is emlékszel tisztán, de biztosan szereted,

S tudtad, hogy mint minden embernek,

neked is lábaid vannak?

Élvezted, ahogyan visznek, szaladnak,

hagytál már el gondolatokat a lépteid nyomán?

Keltél már fel legalább egyszer a Golgotán?

S volt-e olyan, hogy megdobbant a szíved?

Egy hang, egy kép, egy gondolat –

vetett már benned valaha hullámot,

melyből nem ár, nem tenger, de tűzvész fogant,

s perzseltél porig várost;

mert tudtad, hogy igaz?

Érezted már, hogy a lelked szabad?

Volt már valódi, bolond álmod?

Akartad megváltani a világot?

És játszottad már azt, hogy létezel?

Ha meglátok egy madarat,

én kimászom érte az ablakon.

És akkor egyszerre, akad egy pillanat.

A szemébe nézel és megérzed;

s beleremeg a föld, melyből vétetett,

de a percbe ragad az Ég is, mely adta;

mert ott,

ahol az éjsötét pupillák tengeröblébe fulladó írisz

alámerül a végtelenbe,

- van valaki

aki visszanéz rád.

Átlagos Diák; éhes, kialvatlan, két hét híján huszonegy. Reggel tíz óra és már a harmadik kávéja fölött meditálva várja az ihletet egy önarcképhez. Kopog a tollal, mert írás közben úgy szokta, és jókedve van, mert most azt játsza költő. Persze lehet a műsoron más is, de ezt szereti a legjobban. Egy játékváltozat, hogy orvos, illetve az lesz, három év múlva. (a kijelentést nyilván lekopogja; az ilyet nem bízzuk a véletlenre) De előfordul, hogy Kung Fu harcos - mert az már majdnem olyan mint a jedi, és egyébként is fontos a realitások talaján maradni. Ha teheti forradalmár, a jövőben világmegváltó, és mikor marad rá energia, slammeléssel szórakoztatja magát (néha megesik, hogy a közönséget is). Amerikában született, aminek megvan az az előnye, hogy ha más nem jönne össze, "B" tervként még mindig lehet elnök. Hiszi, hogy az élet játék, tudja, hogy az ember jó. Két hét híján huszonegy és azon mereng; öregszik.

A szél játéka legyen a Tied.

Legyen a harmat íze a szádon,

hívogasson szelíden egy dallam,

szemed csak igaz mosolyokat lásson.

Keringőzzön veled a téli nap fénye.

Ringasson a tenger végtelen árja,

egy ódon képeslap forró ölelése

csálé gondolatjelbe zárva.

A zuhanás merész, elsöprő színe,

az érkezés édes-keserű íze,

idegen – otthon

szerelmes – szerető

álmok és kaland

világok,

harcmező,

élet…

A szél játéka legyen a Tied.

Legyen a hajnal íze a szádon,

Hordozzon a tenyerén az Isten;

a szél játéka legyen a Tied.

Sziasztok!

Ez most egy fordítás, Walt Whitman; O Me! O Life! c. verséről. Íme az eredeti, olvassátok mert megéri:

http://www.poetryfoundation.org/poem/182088

Ha ismerős, valószínűleg a Holt költők társasága c. filmből az. :)

Jó szelet!

az Elsőtiszt

Walt Whitman: Ó Én! Ó Élet!

Ó Én! Ó Élet!

Válaszokat követelek újra!

Hogy mire föl a süketnémákkal tömött városok,

a hitetlenek, a közönyösök végtelen sora?

S mire az örökös számonkérés, bolond és hitetlen magamtól?

Mert szemeim hiába várták a fényt, a tárgyak kontúrja megkopott;

futok egy percnyi győzelemért, pedig a küzdelem hamis és lopott,

- nem látok már ki a tömegből.

Ők vagyok én; vakon s céltalan,

Válaszért remegek, bár kérdésem sincsen.

Ó Én! Ó Élet!

… van?

A válasz az, hogy létezel. Féltesz, ölelsz, szeretsz,

Beleálmodtak egy tragikomédiába…

Súgóra nem volt pénz;

- de a szövegkönyv,

a Tied.

fordította – Salamon Eszter Anna

Sziasztok!

Kicsit még télies, kicsit vizsgaidőszakos, de az új szemeszterben, újult erővel és lelkesedéssel kívánok a vitorlátokba jó szelet! Örülök neki, ha olvassátok.

az Elsőtiszt

Variáció egy témára

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád;

de az a helyzet, hogy még magam is unom,

hogy hajnali három múlt, a negyedik kávémat iszom

– pardon; a napi elsőt,

és már megint elment minden hangulatom,

pedig a vizsga három, ill. két nap múlva van.

De tanulással már nem is áltatom magam, inkább lefekszem.

A fejem zúg.

Ám a gép az agyamban továbbra sem zörög,

az álom meg persze nem jön, csak röhög,

engem meg egyre erősebb gyomorgörcs ér el;

mert az agyam, bár tanulni nem segít, de legalább érvel

– baszki vissza van még 40 tétel! Azt ajánlom, inkább ne aludj az éjjel.

Hát fölkelek, mit bánom az egészet! A padlón jegyzet és könyv halom,

na meg a bögre, amiből már három napja iszom,

a szoba szűk nekem.

A koffein dolgozik, s én körbejárom a gyermekként szendergő házat;

csönd van, nyugszik minden, de lelkem a négy fal ellen lázad,

az ablakhoz lépek hát és kitárom

- havazik.

Most… hogyan kezdjem, hogyan magyarázzam,

te nem ismered a házam az ablakom,

nem tudod, hogy a világ legtetején lakom,

ahonnan ismeretlen életek hátsó kertjeibe látni;

csupa alvó élet.

De talán néztél már be idegen szobába,

s döbbentett már meg a kósza gondolat,

hogy odabent is emberek vannak;

élettel, bánattal, örömökkel küzdve,

sőt, néha hittel is.

S érezted már, mikor mind egyszerre álmodik,

egyszerre él, mozdul, s egyformán szívja be, fújja ki….

Szívja be és fújja ki…?

S láttad már, ahogyan hétmilliárd hópehely járja ugyanazt a keringőt?

És ahogy az első napsugarat ünnepelve, egyetértésben olvadnak pocsolyává?

Reggelig nevettem ezt a komédiát.

Mindig.

Amikor kapaszkodva éltem,

fáradtan álmodtam

s erőlködve léptem,

amikor a szó csak szó,

az asztal csak asztal volt

és semmi nem jelentett többet mint ami…

Akkor.

Mikor édes a szerelem,

mámorító és súlytalan az élet,

s akkor is

amikor hangtalan élek,

szürke az ég, s ködös a végtelen,

bátor vagyok – elfog félelem,

Ha kiabálok!

Ha tudom, hogy igaz!

Ha csak figyelek,

ha másnál keresek vigaszt,

Nevetek. Sírok. Kérek és akarok,

élek harsányan, csöndben meghalok,

csöndben élek és harsányan halok meg…!

Akkor, mikor tudom.

S akkor, mikor NEM –

örökké.

a cél;

Te vagy.

Sziasztok!

Több pillanatképem is készült már, ez  most csak az egyik - az aktualitása miatt.

Áldott, békés Karácsonyt és kegyelmekben gazdag új évet kívánok minden olvasónak és idetévedőnek!

Valamint jó szelet! ;)

az Elsőtiszt

Karácsony

Éjfél múlt, most semmi sem siet.

Késő lehet – vagy már korán?

Csak ketten vagyunk fenn az időtlenben;

én és az Édesanyám.

Fekszünk, a sütőporos konyhakő hideg

nem tudjuk mi sül…

Némán.

Én fáradt vagyok, s koszos,

Ő szép és végkimerült.

Az óra áll.

Csak a sütő perceg vitézül,

a szavak kútja rég elapadt,

s mi hűlő életek illatában fekszünk,

nevetjük egymást

és magunkat.

Csak olyan mint mindig – ez jár a Diák fejében ahogy a körbetekint – csodálatosan együgyűek ezek az őszi reggelek. Köd van, szinte harapni lehet, a járdát szivárványos halotti lepel borítja, az emberek egykedvű, vagy kedvetlen arccal sietnek munkába, kivéve persze azt az édesanyát jobbra, aki füstölögve próbálja rávenni kisfiát, hogy beszálljon végre az autóba, mert elkésnek. Mindenki rohan, a Diák rámosolyog a naponta ismétlődő alakokra, de csak értetlen pillantásokat kap vissza – hopp, egy macska, talán odajön, ha hívja! De lám, még ő is siet valahová.

Persze neki is igyekeznie kellene de nincs kedve; ráérősen ballag és akkor meglátja – egy néni hajlong a sarkon álló ház előtt. A Diák, mint aki már várta lelassít – alaposan megnézi magának. A hölgyben nincs semmi különös. Hajlott hátú és öreg, az elmúlt szépség virágillatú gondolatát idézi, egyszerű otthonkába bújva – ezt bátran összekoszolhatja, hiszen már úgyis lukas. Lassú, alapos mozdulatokkal dolgozik, nem kapkod sehová. Minden reggel itt van, korán, mint akinek később rengeteg dolga akad és végeérhetetlenül sepreget. A feltámadó szél vissza-visszafújja a színes fellegeket, nem rosszindulatú, csak játszik vele – a néni még meg is fenyegeti felemelt ujjával. Néha megáll, támaszkodik, a szemén látni, hogy ilyenkor elmereng, talán a múlton, talán a jövőn, hisz ki tudhatja, miről ábrándozik egy ilyen idős hölgy… Máskor a jobbra-balra igyekvő embereket lesi és elképzeli, hogy neki is menni kell. A Diáknak kedvére való a látvány, még jobban lassít és megereszt egy vigyort „az Öregnéni” felé, Ő kedvesen elmosolyodik és bólint; most látszik, hogy szép. Azután lehajol és továbblép kettőt – sepreget.