Ha ismernélek,

nem kellene, hogy szólj.

Rád néznék, s tudnám mit akarsz;

talán hamarabb megkapnád,

mint sem eszedbe jut, hogy szeretnéd,

s egy szemvillanásodtól szégyellném magam…

Ha ismernélek,

mindig a kedvencedet tenném eléd.

Arról beszélnénk, ami épp érdekel,

úgy csókolnálak, ahogyan neked jó,

s te némán rám bíznád magad…

Ha ismernélek,

nem szerettem volna beléd.

Először azt érzed, baj van.

Hogy a csend meghitt helyett csak méla,

s ha néha

a mosoly őszinte és régi

a múlt emlékét már gyönge felidézni

s jobb volt nélküle…

Azután látod, hogy szenved.

S látod a titkot a mélyben,

mit mindenki ismer

mégse mondja ki senki

- így talán könnyebb elviselni?

hallgatólagos alapon.

Az elején még imádkozol,

hogy jó legyen, hogy jól legyen,

s minden

ami épp csak tiszta

változásnak tűnik számodra

pedig nem jelent semmit.

Azután nem érdekel.

Nem érted, de már nem is akarod

és unod

és hányingered van az egésztől

mert „mégiscsak az Ő

vére vagyok.”

És nem lesz vége.

Sírtál már egy másik életért?

Én megteszem érted, ha kéred.

Szívembe foglalom; a magam

gyönge, erőtlen imájába az egészet.

Beleégetem az utolsó szóig.

Hogy fáj amikor meghasad egy lélek!

hogy fáj a tehetetlenség, a kötél, a béklyó,

fáj... és én nagyon félek.

Pár szóval, de fölviszem az égig

annak, Aki jónak teremtett;

hogy mindenki azt mondja rossz vagy...

Hogy vegyen vissza! Mentsen meg!

Mentsd meg, mert én már elfáradtam,

s nincs erőm, hogy felhúzzam az égig.

Csak a szívét, a szívét –

ezt az ékszerdobozt hoztam Neked,

... tartsd meg.

S visszazuhanok én is.

Lelkembe foglalom. Imámban fölviszem,

hogy áldás legyen neked is az élet,

s visszazuhanok – újra meg újra

akkor is ha nem kéred.

Magam vagyok a fák alatt.

Magam az úton, a városban, a hegyen,

Magam vagyok az egész világon,

S Te kézenfogva sétálgatsz velem.

Együtt megyünk, hol egyedül bolyongok.

A csend illatú utcákat ismerem,

Létaltatót suttognak fölöttem a fák,

S magához int a végtelen...

Magam vagyok az egész világon.

Magam az úton, a városban, a hegyen,

Magam vagyok a hervadó fák alatt,

S Te kézenfogva sétálgatsz velem.

Varjúfészek - vagy árbóckosár, ahogy tetszik. Úgy döntöttem, ez lesz az első bejegyzésem címe. Hogy miért? Ennek egészen egyszerű és prózai oka van- teljesen elbűvöl a kifejezés.

Bemutatkozok, bár személyem a blog szempontjából kevéssé érdekes; egy teljesen átlagos egyetemista, aki jobb pillanataiban költőnek képzeli magát. Ez volnék.

A Zendülő az én vitorlásom. Ha sikerül vele akár egy percre is a tengerre vinnem Téged, már elértem a célom.

A kapitány Te leszel - élvezd az utat belátásod szerint. Ne félj; majd kormányzok.